Csecsemőként táskában hagyták őket - évtizedekkel később újra találkoztak a testvérek

„Egy skót kockás táskában találtak rám, kék ruhában."

David McBride mindig tisztában volt azzal, hogy örökbe fogadták. Szerető és meleg családi környezetben nőtt fel Belfastban, Észak-Írországban.

Csupán 15 éves korában, amikor születési anyakönyvi kivonatot igényelt, hogy csatlakozhasson a hadsereghez, döbbent rá, milyen keveset tudnak a származásáról.

A dokumentum szinte üres volt.

Biológiai szüleit ismeretlenként tüntették fel, ahogyan olyan adatokat is, mint a születési helye vagy még a születési dátuma is.

Örökbefogadó apja elmondta neki mindazt a keveset, amit tudott.

McBride „talált gyermek" volt, akit csecsemőként egy lezáratlan autó első ülésén hagytak magára.

McBride és édesapja együtt döntöttek úgy, hogy megpróbálnak többet kideríteni.

A helyi könyvtárban kezdtek kutatni, régi újságkivágásokat böngészve.

Amikor rátaláltak, az ügy címlapokra került, mert Észak-Írországban akkoriban szinte ismeretlen volt a gyermekelhagyás.

A korabeli egyház - magyarázta McBride - gyakran nyújtott támogatást, vagy legalább menedéket azoknak az anyáknak és gyermekeiknek, akik házasságon kívül születtek.

„Ha egy nő házasságon kívül esett teherbe, kitaszították. A probléma az volt, hogy mindent el akartak titkolni."

Az újságkivágások kevés támpontot adtak, de azt elárulták, hogy gondját viselték.

„Jól tápláltak és jól elláttak."

Azt feltételezte, hogy az édesanyja fiatal és rémült lehetett.

Elhatározta, hogy megkeresi őt.

Az úgynevezett „skót kockás ikrek"

Azonban évtizedek teltek el, és a keresés, valamint egy BBC-műsorban való szereplés ellenére, amely az ilyen talált gyermekekről szólt, McBride kevés választ kapott.

Aztán testvére biztatására DNS-tesztet végeztetett.

Az eredmény mindent megváltoztatott.

Volt egy vér szerinti húga.

„Csodálatos sokk volt... Mintha eljött volna a karácsony."

A neve Helen Ward volt, de ahelyett, hogy választ adott volna az édesanyjukkal kapcsolatos kérdésekre, ugyanannyi kérdése volt, mint neki: őt is csecsemőként hagyták magára.

„Egy zöld skót kockás táskában találtak meg egy telefonfülkében" - mondja Ward.

„Az első gondolatom az volt, hogy mi vagyunk a skót kockás ikrek."

Nem ikrek voltak. Hét év különbséggel születtek, és az ír határ két ellentétes oldalán találták meg őket. A hasonlóságok mégis feltűnőek voltak.

„Egy kamionsofőr talált rám" - magyarázta Ward. „A táskában volt egy meleg cumisüveg és váltás ruha. Nagyon szépen fel voltam öltöztetve, és nagyon melegen be voltam bugyolálva."

McBride-hoz hasonlóan Ward is szerető örökbefogadó családban nőtt fel, de amikor ő maga lett anya, úgy érezte, ki kell derítenie valamit a saját édesanyjáról.

Felvette a kapcsolatot egy szociális munkással abból a térségből, ahol megtalálták, és egy olyan születési anyakönyvi kivonatot mutattak neki, amely nagyon hasonlított arra, amellyel McBride évekkel korábban szembesült.

Ebben az állt: „anya ismeretlen", „apa ismeretlen", valamint „a gyermeket egy telefonfülkében kitéve találták".

„Teljesen összetörtem. Annyi kérdésed van, és olyan nehéz bármilyen választ találni."

Ward az ezt követő években szintén folytatta saját kutatását: személyes történetét elmesélte egy betelefonálós rádióműsorban, és felkutatta azt a rendőrt, aki 1969-ben az ügyével foglalkozott, valamint azt a kamionsofőrt is, aki elsőként rátalált.

Ám végül egy barátja által vásárolt otthoni DNS-teszt segítségével találta meg rég elveszett bátyját.

„Hihetetlen volt" - mondja. „Folyamatosan csipkedtem magam."

Új keresés

Amikor végül személyesen találkoztak, és felismerték egymásban a közös testi vonásokat, az élmény szinte elsöprő volt.

„Próbálsz mindent befogadni. Annyi mindent szeretnél mondani, hogy majd szétrobbansz" - idézte fel Ward.

„Amint találkoztunk, mintha minden más megszűnt volna körülöttünk létezni" - magyarázta McBride.

Amint azonban az egyik keresés véget ért, újabb kezdődött: a szüleik utáni kutatás.

Végül kiderítették, hogy édesanyjuk 90 éves korában halt meg, nem sokkal azelőtt, hogy ők megtalálták volna egymást. Édesapjuk pedig évekkel korábban meghalt.

Történetük egyes részeit azonban sikerült összerakniuk.

„Az édesanyánk vidéki lány volt. Az édesapánk városi fiú" - mondta McBride. „Ő [az anya] jóval fiatalabb volt. A nagyvárosi élet csábítása Írország nyugati partvidékéről Dublinba vitte. Az apánk zenekarvezető volt Dublinban. Valószínűleg akkor ismerte meg, amikor táncmulatságokba járt. Több mint 40 évig tartó viszonyuk volt."

McBride szerint, ha a kapcsolat ennyi ideig tartott, akkor szerelmesek lehettek.

A kapcsolat azonban bonyolult volt.

A férfi házas volt. Ráadásul protestáns volt, míg a nő katolikus.

Abban az időben Írországot erősen megosztották a vallási különbségek, és a társadalom is konzervatív volt, ezért David szerint túl sok tabut sértettek meg.

„Katolikus és protestáns. Házasságon kívül született gyermekek... Milyen esélyük volt?" - tette fel a kérdést.

Volt azonban még egy hihetetlen meglepetés.

Ward eszébe jutott egy történet, amelyről kutatásai során olvasott, és elgondolkodott: lehet még egy testvérük?

„A történet arról szólt, hogy 1965-ben egy csecsemőt találtak egy telefonfülkében" - mondta. „Ő is egy táskában volt, mellette egy meleg cumisüveg. Az ő történetének minden darabja része volt az enyémnek és Davidének is."

Egy Ausztráliában élő fiatal nő, aki látta azt a televíziós műsort, amelyben McBride és Ward közösen meséltek a keresésükről, elkezdett gondolkodni saját ír édesapján, Johnon.

Kiderült, hogy valóban az ő teljes testvérük.

„Ő volt a középső gyermek" - magyarázza Ward. „Amikor leültünk hárman találkozni, szürreális volt. A családodat látod magad előtt. És ismét ezer kérdés merül fel. De abban a pillanatban varázslatos volt."

Ezek a megválaszolatlan kérdések, és az, amit Helen „meg nem történt beszélgetéseknek" nevez a szüleikkel, olyan űrt hagynak maguk után, amelyről mindketten elismerik, hogy talán soha nem tölthető be.

Helen és David ugyanakkor azt mondták, nem tudják elítélni az édesanyjukat a döntései miatt.

„Szörnyű lehetett számára" - mondta Helen -, hogy három csecsemőjét is magára hagyta, röviddel azután, hogy kihordta és megszülte őket.

David felidézte, hogy látott egy videót édesanyjáról idős korában, amint egy babát szorongatott, és nem volt hajlandó elengedni.

„Elgondolkodom, hogy élete vége felé talán a tudata azt mondta: »Ez az én gyermekem. Elveszítettem három gyermeket, és ezt már nem fogjátok elvenni tőlem.«"

A BBC World Service Outlook című műsorának egyik epizódja alapján.

Ezt a cikket újságíróink írták és lektorálták, a fordításhoz mesterséges intelligencia által támogatott eszközök segítségét használták, egy kísérleti projekt részeként.

Szerkesztette: Sebestyén Roland