Elsodorta a feleségét a cunami, ezért éveket töltött búvárkodással, hogy közel érezhesse magához

Takamacu Jaszó havonta kétszer felszáll egy kis halászhajóra az északkelet-japáni Mijagi prefektúrában, Onagava kikötőjében, és néhány kilométert hajózik a nyílt tenger felé.

Több mint 13 éve követi ugyanazt a rutint: felveszi búvármaszkját, oxigénpalackját és súlyövét.

Amikor a hajó elég messzire ér, beleveti magát az alatta húzódó hideg vízbe.

Minden egyes merüléssel ugyanabba az óceánba tér vissza, amely elvette tőle feleségét, Jukót.

A cunami

Jukót annak a banknak a tetejéről sodorta el a víz, ahol dolgozott, amikor egy cunami Japán északkeleti partvidékére csapott le 2011-ben, és mindent elpusztított, ami az útjába került.

A hatalmas hullám csaknem 10 kilométerre hatolt be a szárazföld belsejébe.

Aznap reggel Takamacu vitte el feleségét a munkahelyére. A rövid autóút során arról beszélgettek, mit fognak vacsorázni.

Amikor megszólaltak a cunamiriadót jelző szirénák, Jukó és 12 kollégája felmenekült az épület tetejére.

Onnan küldött üzenetet férjének: „Biztonságban vagy? Haza akarok menni."

Amikor Takamacu elolvasta az üzenetet, azt hitte, hogy felesége biztonságban van.

Másnap azonban, amikor eljutott az önkormányzati kórházba, ahol a túlélők menedéket találtak, nem találta ott.

„Azt mondták, hogy elsodorta a cunami" – mondta. „Utána egyszerűen nem tudtam talpon maradni. Minden erőm elszállt, mintha azt is elmosta volna a víz."

A következő napokban és hetekben, ahogy a víz visszahúzódott, több ezer holttestet találtak Japán partvidékén.

Sok áldozat azonban, köztük Jukó, sosem került elő.

Takamacu két éven át figyelte, ahogy a japán parti őrség búvárai holttesteket keresnek, valamint személyes tárgyakat és emlékeket emelnek ki a vízből.

Aztán döntött.

„Megtanultam búvárkodni. Úgy éreztem, egy nap találkozhatok vele, ha továbbra is merülök" – magyarázta.

Takamacu azóta is búvárkodik. Több mint 760 merülést teljesítve ötvenes évei végétől a hatvanas évein át.

A holtak az élők között

Japánban a holtak jelenlétét a mindennapi rituálékban is elismerik, és úgy tartják, hogy haláluk után is részei maradnak az életünknek.

A buddhista Kujó gyakorlat olyan rituálékat foglal magában, mint az áldozatok elhelyezése és az imádkozás a sír vagy oltár mellett, hogy békét és jólétet hozzanak az elhunyt szeretteknek.

Mivel azonban Jukó földi maradványait soha nem találták meg, Takamacu nem tud sírt látogatni ilyen módon.

Ehelyett az, ami keresésként indult, saját rituálévá vált, az emlékezés és a kapcsolódás aktusává.

„Ahogy újra és újra merültem, elkezdtem azt érezni, hogy talán a közelben van" – mondta Takamacu. „Ez egy kicsit más, mint sírt látogatni, mert ő nincs sírban. Inkább olyan, mintha találkozni mennék vele."

Takamacu hitét próbára tette a katasztrófa.

Amikor mélyen a tenger alatt látja az évek természeti katasztrófái által okozott pusztítást, szomorúságot érez.

„Amikor a törmeléket nézem, arra gondolok: nem tudott volna ezen keresztül visszajutni a felszínre. És amikor erre gondolok, néha sírni tudnék."

Ennek ellenére a férfi nem gyűlöli a tengert.

Idővel elfogadta, hogy a természeti katasztrófák elkerülhetetlenek, és kívül esnek az emberi irányításon.

„Nem igazán utálom, vagy ilyesmi. Akkoriban cunami volt és viharos tenger. De másrészt rengeteg finom dolgot lehet kifogni belőle. És gyönyörű a táj."

Ily módon Takamacu annak a népnek a szemléletét testesíti meg, amely ismétlődő természeti katasztrófákat tapasztalt meg.

Lakóhelyén, a csendes-óceáni partvidéken fekvő Tóhokuban, a cunamik és földrengések nem számítanak ritkaságnak, és a part mentén szentélyek és megmaradt roncsok emlékeztetnek a természet erejére, valamint arra, hogy az emberek ennek a természeti környezetnek a részei.

A merülések előtt és után Takamacu mosolygós és barátságos.

Amikor Jukóról beszél, hangjábab fanyar humor bujkál.

„Ha találkoznánk, szerintem meglepő módon valószínűleg először azt mondaná nekem: megöregedtél."

Merülései azonban az elmélkedés idejét jelentik.

Ötven méterrel a vízfelszín alatt egy olyan megtört víz alatti táj fölött úszik, amelyet a pusztulás ismétlődő ciklusai hagytak maguk után.

„Mindenféle víz alatti képződmény van ott. Némelyik olyan, mint egy hegy, és fölötte lebeghetsz, lenézve rájuk felülről" – mondta. „Ezért valóban olyan érzés egy kicsit, mintha repülnék."

Takamacu ennek a tengernek a partján nőtt fel, jóval azelőtt, hogy megismerte volna Jukót. E vizekben tanult meg úszni és horgászni, és a tenger egész életét formálta, amióta csak emlékszik.

Ma, amikor a vízfelszín alatt a roncsokat látja, a természet folyamatos változási körforgásának részeként tekint rájuk.

„Vannak félig összeroncsolódott autók, és más tárgyak is, amelyek mesterséges zátonnyá váltak. A halak odajárnak, később pedig ikrákat raknak."

Tizenöt év elteltével a gyász továbbra is vele maradt.

Ahogy a tenger is.

Ez volt a 763. merülése.

Hamarosan ismét visszatér a vízbe, hogy közel lehessen Jukóhoz.

Ez a cikk a BBC WS Heart and Soul című műsorának egyik epizódján alapul, amelyet a Message Heard és Tanoe Hiromi készített.

Ezt a cikket újságíróink írták és lektorálták, a fordításhoz mesterséges intelligencia által támogatott eszközök segítségét használták, egy kísérleti projekt részeként.

Szerkesztette: Sebestyén Roland